Mezőföldi Református Egyházmegye

„Sokszor hasonlítunk az Isten elől menekülő tékozló fiúhoz"

2012-06-12 21:56:55 / Polgár Tibor

  

Ha Isten valóban jóságos, akkor lehet-e igazságtalan, és ha valóban jó, akkor miért kell annyi nyomorúságon átmenni? Ha Isten tényleg jó, akkor nem kell-e tőle tartani, és miképpen nyugodhatunk meg a félelmeinktől? Ilyen és sok egyéb kérdésre kaphattak választ gyülekezetünk tagjai Balogh Tamás evangelizációs szolgálatában. A Gödöllői Református Egyházközség lelkipásztora a Budai úti református templomban hirdette Isten igéjét, interjúnkban vele beszélgettünk.

  

- Minden ember a szíve mélyén egyszerre keresi, és egyszerre menekül is, amikor Istenre gondol. A mai kor sajátosságának Magyarországon azt látom, hogy az egyházakat, a tőlük távol élő emberek nem fogadják el hiteles forrásként - fogalmazott interjúnkban Balogh Tamás lelkipásztor.

  

Elsősorban nem az Isten iránti vágy csökken az emberekben. Inkább az abban való hitüket veszítik el, hogy az egyháztól nem kapják meg a számukra hiteles választ. Az egyház sok mindenről beszél, de nem biztos hogy azokról a kérdésekről, és úgy, olyan módon, ahogy ők azt hallani szeretnék. Az elveszettség és a tanácstalanság érzete sokak szívében ott él. A kommunizmus utáni korszak, az egyház saját maga által elszenvedett hitelvesztése és a szekularizáció mind együttesen eredményezi azt, hogy inkább az ezotériával, és más vallásokkal kísérleteznek az emberek. Ez által a felmerülő kérdéseiket még inkább elfojtják, és igyekeznek „fájdalommentesen" átvészelni az életüket. Ezért gondolom, hogy az emberekhez csak őszintén és nagy nyitottsággal lehet és szabad odafordulni, ahogy számunkra is az igazi kérdéseinkhez igazi válaszra van szükségünk. Ha bennünket valamilyen mértékben meg is köt, hogy mi „illik" egy hívőnek, vagy mi az egyház tanítása, és azt adott esetben nem is merjük megkérdőjelezni, a nem hívő emberek számára ezek a szabályok nem léteznek, nem is tartják be. Megkérdőjelezik a válaszainkat. Számukra nincsenek tabuk. S ha szeretnénk beszélni velük Istenről, akkor nekünk is le kell tennünk, hogy vannak tabuk, fel nem tehető kérdések. Szükséges mindenről nyíltan beszélni.

   

- Fontos üzenetként ragadt meg számomra az evangelizáció során, hogy nem az a mérvadó, mi hogyan képzeljük el Istent, hanem az a lényeges, hogy Ő mit mond el magáról a Szentírásban...

  

- Ha az Isten-ember kapcsolatban nem minden működik megfelelően, az nem kis részben éppen abból a félreértésből származik, hogy az ember antropomorf módon gondolkodik Istenről, azaz úgy képzeli el, hogy a Teremtő is olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Amikor nem bocsátunk meg valakinek, amikor elvárjuk, hogy az emberek bizonyítsanak számunkra, amikor az mondjuk valakinek: „rendben, van még egy esélyed nálam, de az én türelmem se tart örökké", akkor azt gondoljuk, Isten ugyan így bánik velünk. Gyakran úgy beszélünk róla, hogy hirdetjük ugyan a kegyelmet, de az életünk mégis a teljesítményhajhászást példázza. Ő azonban teljesen más, s ezt éppen Krisztusban bizonyította be számunkra. Szeretete, türelme, irgalma végtelen. Isten egyszerűen jó, gyógyít és új életet teremt. Teljesen más, mint a mi emberi természetünk. Ha ezt megértjük, akkor kialakul egy igazi, valóságos és élő kapcsolat Istennel.

   

- Mindezzel párhuzamba állítható, hogy az evangélium egyszerűsége abban érhető meg, hogy Isten a kegyelmét Krisztus áldozatában mutatta meg a világ felé. Sokan mégis egymáshoz mérik magukat, ki kinél bűnösebb, vagy ki jobb ember a másiknál? Pedig Isten üzenete ennél jóval egyértelműbb...

   

- A legfőbb bajt nem is ebben látom, hanem abban, hogy mindezt képesek vagyunk túlbonyolítani. Az evangélium lényege, hogy képesek vagyunk az elesettségünket, Jézus kiáradó jóságát elfogadni, és egy új életet kezdhetünk el. Ez gondolati síkon egyszerű. De fontos, hogy engedjük, hogy Isten szeressen bennünket. A kegyelmet azzal is kifejezhetjük, hogy odafordulunk valaki felé, és jót teszünk vele. Amikor egymáshoz mérjük magunkat, akkor nagyon is emberi módon akarjuk felfogni az Isten szeretetét. Azt gondoljuk, hogy ha vagyunk olyanok, mint a többiek, akkor számíthatunk arra, hogy Isten jó lesz hozzánk. Ha jobbak vagyunk, mint a többiek, akkor bizonnyal szeret minket az Isten. Ha még sem így látjuk magunkat, akkor előfordulhat, hogy valaki el sem megy a templomba, mert úgy gondolja, hogy nem méltó a közösségre. Mindezt pont fordítva kellene látnunk, vagyis, hogy mindannyian azért vagyunk együtt, mert rászorulunk az Isten kegyelmére, s nem azért, mert már lettünk valakik. Sokszor a tékozló fiúhoz hasonlítunk, mi menekülünk el Isten elől, s kuszáljuk össze a szálakat.

   

- A Gödöllői Református Egyháztól érkezett hozzánk. Miként mutatná be gyülekezetét?

  

- Közösségünk eredetileg egy falusias gyülekezet volt. Amikor az egyetem révén Gödöllő várossá alakult, ezzel párhuzamosan gyülekezetünk is elkezdett városias arculatot ölteni. Sokan érkeznek olyanok is hozzánk Budapestről, akik korábban az egyetemen tanultak, de a fővárosba költöztek. Ezért egyszerre rendelkezünk egy korábbi falusias, és az újonnan megtértekből álló fiatal értelmiségi maggal. Sokat foglalkozunk azzal, hogy ez a két gyülekezetrész ne elváljon egymástól, hanem inkább megtalálják egymással a kapcsolatot. Hagyományos vallásos eredetű események és teljesen újszerű alkalmak egyaránt megtalálhatóak egyházközségünkben a nagyvárosi közösségekhez hasonlóan. A gyülekezetben szolgál ifjúsági zenekar és olyan gyülekezeti kórus is, amely elsősorban középkori énekeket énekel. Alkalmaink között van olyan bibliaóra, amelyen a lelkipásztor beszél, s van olyan összejövetel, amelyen házi csoport vezetők találkoznak, illetve szervezünk kimondottan evangelizációs jellegű fórumokat. Mindebből következik, hogy egy színes gyülekezet a miénk.

    

 

Szöveg és fotók:

Szűcs Gábor