I.

Dr. Boross Géza az Úr szentlelkes szolgája volt, mint lelkipásztor.

     Diákjainak folyamatosan hangsúlyozta, kifejtette, hogy mit jelent a „lelkipásztorság". Ez egy folyamatos szolgálat Krisztus ügyéért a gyülekezetben. Állandó jelenlét, készenlét, figyelem a „nyájra", és azokra, akik között élek, ide értve az egész „ránk bízott" területet, települést. A jó pásztor ismeri a juhokat, név szerint szólítja őket, előttük jár. Itt egy egyre mélyülő és terebélyesedő személyes kapcsolatrendszerről van szó, amely minden agresszív tolakodás nélkül, szent tapintattal épül ki.

     Lelkipásztorként professzor úr példát mutatott erre az egyetlen lehetséges lelkipásztor modellre, amelynek dokumentált bizonyságai azok a missziói munkatervek, amelyek a törökőri szolgálata alatt születtek, és amelyekben teológiai alapvetéssel, egy bibliai Ige köré fonva határozott meg minden gyülekezeti munkaágat, el egészen a vasárnapi istentiszteleti textusokig.

     Saját tapasztalatokkal átitatott, élményszerű beszámolói döbbentettek rá bennünket arra, hogy milyen sokrétű ez a szolgálat; a leggyönyörűségesebben nehéz szolgálat, amit csak elhívott, újjászületett emberként szabad és lehet végezni, de amihez Felülről folyamatosan kapjuk majd az erőt és a vezetést.

     Előadásaiban gyakran említette, hogy rendszeresen könyörög azért, hogy az Úr óvja meg Krisztus ügyét, és az Ige Egyházát a „palástos huligánoktól", akik csak a maguk érdekeire tekintenek, és az Egyházat is eszközként akarják felhasználni saját céljaik kapcsán.

II.

Dr. Boross Géza az Úr szentlelkes szolgája volt, mint igehirdető!

     Hitte, kidolgozta, bemutatta, bebizonyította, hogy az igehirdetés nem elavult „műfaj". Az emberek várják azt, hogy megszólítsák őket, és valóságos táplálékkal éltessék őket. Ez a valóságos táplálék Jézus Krisztus, az élet kenyere, a benne kapott bűnbocsánat, új élet, és örök élet. Minden homiletikai gyakorlaton ezért küzdött velünk.

     Hányszor elmondta, hogy az igehirdetés akkor áldott, ha egyszerű, világos, követhető, és mégis mélyszántást végez, és a helyesen megértett Igéből következő üzenetet ad át, ami egy mondatban összefoglalható, és amit a hallgatóság is magával vihet. Ha a hallgatóság nem tudja röviden megfogalmazni az istentisztelet után, hogy ma  mit kapott, mit hallott, ma miről volt szó, akkor elbeszéltünk az emberek feje felett, és igehirdetésünk csak „bla-bla" (Rudolf Bohren) volt.

     Sokszor idézte Eduárd Thurneysent, miszerint az igehirdetés nem következmények nélküli fecsegés, hanem sorsfordító tett, és még többször Spurgeont, aki szerint az Isten országának tulajdonképpeni arénája a szószék.

     Ma is követem az általa kidolgozott módszert, miszerint az igehirdetésnek legyen követhető gondolatmenete, és egy egyszerű, textusból következő felosztása. Ma már azt is értem, hogy miért alkalmazta az un. „hármas felosztást", amiről soha nem mondta, hogy csak három pontra lehet felosztani az igehirdetést, sőt hangsúlyozta, hogy tilos a felosztás érdekében megerőszakolni a textust, és ennek érdekében „idegen szempontokat" belevinni az igemagyarázatba; mégis tudomásul kell venni, hogy a tételes beszéd esetében, egy fő gondolat három oldalról való megvilágítására van csupán időnk, lehetőségünk, és a hallgatóság sem képes egyszerre nagyobb mennyiségű anyag befogadására, mert minden további beszéd éppen az üzenet átadásának kárára történik, és annak elsikkadásához vezet.

     Kidolgozta az un. „Komplex építkezés" módszerét, miszerint, ha tételes igehirdetésről szólunk, amit ő az úrnap délelőtti istentisztelet esetében a legfontosabb homiletikai műfajnak tartott, akkor igehirdetésünket az alábbiak szerint tagolhatjuk: a bevezetés és befejezés között háromféleképpen járhatjuk körül a textust az üzenet érdekében: először történjék meg a textus magyarázata, az akkor és ott kifejtése (explikálás), amelyre ráhangol a bevezetés. Ezután következik a megértett Ige szemléltetése, itt helyezzük el a szemléltető anyag „dandárját". Majd a harmadik lépés a megértett és szemléltetett Ige alkalmazása (applikálás).

     Kifogynék a szóból, ha említenem kellene, mit mondott a készülés fontosságáról, az ezzel kapcsolatos gyötrelmekről, egészen a szószékre lépésig, hogyan szólt a textus hasogatásának lehetőségeiről, és a prédikáció előadásának fontosságáról. Ezt a teológus istentiszteleteken, kiszállásokon, teológus napokon tapasztaltuk is

     Amikor Ő szolgált, nem lehetett nem figyelni, szent értelemben „szájba rágta" az üzenetet, miközben emberi mélységeket és isteni magasságokat érintett, és előadásának dinamikája, az alaposan kidolgozott és éppen ezért szabad beszéd dinamikája a Szentlélek eszközévé lett.

     Őt hallgatva értettem meg, hogy mit jelent a homiletikai tétel: „Isten Igéjének hirdetése Isten beszéde". Az igehirdetés számára, minden emberi erőfeszítés ellenére csoda volt, Isten műve, ezért csak a legnagyobb alázattal viszonyulhatunk ehhez a csodához, és nem mint emberi teljesítményhez. „Elégedettek" lehetünk, mondta, ha a szószékről lefelé jövet legalább annyit megfogalmazhatunk magunkban, hogy a „kelleténél jobban nem szégyenültünk meg".

     Nevéhez fűződik a krisztocentrikus igehirdetés, valamint a megszólító és prófétai igehirdetés rehabilitálása egyházunkban.

III.

Dr. Boross Géza az Úr szentlelkes szolgája volt, mint tanár.

     Dr. Boross Géza professzor úr a „Gyakorlati teológia" szerelmese volt.

     Kidolgozta e tudomány minden területét, ahol az utóbbi negyven évben a legtöbbet Ő publikált.

     Emellett minden gyakorlati teológiai diszciplina alapismereteit egyetemi jegyzetben adta közre. Írt homiletikát, katechetikát, valláspedagógiát, liturgikát, poimenikát, missziológiát, diakónikát.

     Az egyetemi előadásokon azonban soha nem ezt adta elő, hanem külön anyaggal készült. Először alkalmazta azt a módszert, amelyet ma, a modern technika korában, a számítástechnika és projektorok világában „prezentációnak" neveznek, miszerint az előadást, annak gondolatmenetét, lényegi meglátásait, szemléltető anyagát egyben láttatom is a hallgatósággal. Ez ugyanis nagyban hozzájárul a befogadás hatékonyságához. Amikor Ő tanított a teológián, még nem létezett ilyen technikai lehetőség, de Professzor Úr óráin mégis létezett „prezentáció", mert egy nagy fehér kartonra, különböző színű filcekkel kidolgozta nekünk az aznapi előadás anyagát.

     Már akkor példa értékű volt számomra mindez, mert éreztem mennyi rengeteg, odaadó munka van mindezek mögött, és még inkább a Krisztus ügye és az eljövendő lelkész nemzedék iránti féltő, odaadó szeretet. Erre tette fel, áldozta oda az életét, és lelkésznemzedékeket nevelt arra, hogy csak így lehet szolgálni, csak így érdemes, és csak így lesz rajta áldás.

     Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy amikor a több száz, órai előadások anyagát tartalmazó kartonokat le akartam fényképezni, digitalizálás céljából, azt mondta, hogy ő már „végrendelkezett" ezzel kapcsolatban, és nekem adja őket. Azóta is féltett kincsként őrzöm azokat.

IV.

     Összegezve: Dr. Boross Géza az Úr szentlelkes szolgája volt, egész személyiségével.

     Tiszteletet ébresztett bennem hitelessége, elhívatottsága, hite, tudása, felkészültsége, munkabírása, szorgalma - és alázata.

     A Mikeási Ige jutott eszembe róla, akárhányszor rá tekintettem: „Engem azonban betölt az ÚR lelke" (Mikeás 3,8).

     Szentlelkes ember volt, evilági nyelven megfogalmazva „átütő erejű személyiség", aki azonban mindig akkor nyílt meg igazán, ha szolgált, szószéken, vagy az előadó teremben, egyébként visszahúzódó személyiség volt. Nem ő törekedett, hanem a Benne munkálkodó Szentlélek, nem ő volt dinamikus, hanem a benne kiábrázolódó Krisztus, ezért igehirdetéseinek hatása, személyiségének ereje minden mesterkéltségtől, emberi technikától mentes. Áldott legyen érte az élő Isten!

     Mindezek mellett Boross Géza professzor úr egy „úriember" volt élete utolsó percéig, aki szerette az életet, de Krisztusért kárnak és szemétnek ítélte még azt is, aminek a hívő ember is örülhet - mert számára a szolgálat volt az első. Ez különösen megragadott, és példaértékű számomra: ahogy a hívő ember egyre inkább kialakítja a prioritásokat az életében, és eljut oda, ahová Pál apostol jutott. Ez nem az életöröm tagadása, hanem annak meglátása, hogy e szent szolgálatban nincsenek kompromisszumok, mert a legkisebb kilengés végzetesen félre vihet mindent, és elárulja az általa szolgált ügyet. Kemény lecke ez, amelyre érni kell, és folyamatosan formál erre a felismerésre bennünket a mi Urunk.

V.

     Tételemet, hogy Dr. Boross Géza az Úr szentlelkes szolgája volt, számos személyes emlékem igazolja. Ebből most csak néhányat tudok röviden felidézni.

     Órái végén mindig megajándékozta tanítványait igehirdetés-vázlatokkal. Ezeket külön füzetbe gyűjtöttem. Ma csodálkozom rá igazán, hogy három pontban mennyire megfogta egy adott textus homiletikumát, persze egy textusról többnyire két-három vázlatot is adott. Még megérhette, hogy megjelent az ötvenes években elhangzott esketési igehirdetés vázlatokat tartalmazó kötete, amelyben a gondolatok egymásra épülése, és egysége, ugyanakkor textus és alkalomszerűsége szembetűnő.

     Az egyik homiletika óra a prédikáció készítés lépései kapcsán a Szentlélek segítségül hívásának (epiklézis) fontosságáról szólt. Arról, hogy minden készülés ezzel kezdődik. Professzor Úr szemléltette is, hogyan kell, és a nagy előadóban mindenki szeme láttára, fekete öltönyében letérdelt a koszos, poros parkettára. Ez a kálvini, komolyan vett epiklézis, nem a színpadi mozdulat, hanem az elmaradhatatlan első eleme a prédikációs munkának, hogy aztán a Szentlélek kézbe vegye az egész folyamatot, melynek eredményeként a Szentlélekért való könyörgés helyes igemegértés, helyesen aktualizált igemagyarázat, valamint „jó ötletek formájában" hallgattatik meg, és biztos zengésű trombitaként, de minden mesterkéltség nélkül harsog az evangélium, amely így Léleknek és erőnek megmutatása lesz, áthatolva a „terepszínű" hallgatóság tekintetén, egészen a szívéig...

     Ezer és ezer jellegzetes kifejezés, kép, emlék jut eszembe a „blazírt" prédikátor kritikájától kezdve egészen addig a teológiai istentiszteletig, amelyen arról szólt, ahogy megszabadult a cigarettától...most nem tudom, még felsorolni sem.

     Talán még egy fontos momentum, annak a teológiai istentiszteletnek az emléke, ahol példát adott nekünk mind a komoly készülésre, mind a textusválasztás lényegére, mind pedig az igehirdetés előadásának szentlelkes voltára. Elmondta, hogy Gert Otto tanácsát követve ő is fél évig készül egy egyetemi istentiszteletre, így készült erre is, minden lépést végig járt, míg az istentisztelet előtt három nappal, korán reggel, ahogy a rádióját hallgatta, egészen váratlanul megszólalt benne egy másik Ige, és azonnal annak üzenete, felosztása, és gondolatmenete; ez pedig azonnal felülírta a korábbi fél éves készülést, mert tudta, hogy erről kell prédikálni. Miközben hangzott az igehirdetés, 1987 tavaszán, a Ráday Kollégium akkori átalakítása során, az udvarról óriási zaj hallatszott fel, szünet nélkül flexeltek valamit a munkások, de Professzor Urat ez nem zavarta, hogy átadja nekünk az üzenetet, sőt bennünket is megkért, hogy noha szentlélekűző ez a visító hangzavar, de függetlenítsük magunkat ettől, és figyeljünk az Úrra. Örök példa számomra, hogyan lehet a zavaró körülmények ellenére is zavartalanul hirdetni az evangéliumot.

VI.

Még valami fontos!

     Nemrégiben, az egyik teológiai záróvizsgán elnököltem, amikor magát megnevezni nem akaró lelkész-jelölt testvérünk a felelet helyett méltatlankodva kritikai észrevételt tett arról, hogy szerinte magyartalan és értelmezhetetlen egy homiletikai szakkifejezés, amelyet egyébként Dr. Boross Géza homiletikája vezet be, fejt ki és alkalmaz igen gyakran.

     Elsőként megmagyaráztam a hallgatónak a kifejezés értelmét, amit egyébként az órán is megtettem.

     De miközben ezt tettem, arra gondoltam, hogy a hallgatót gondolkodás nélkül meg kellene buktatni, nem azért, mert mindezt nem tudja, hanem, hogy válasz helyett nagyképűen kritizál, ez pedig egy olyan lelkület, amely ellen Dr. Boross Géza professzor úr (indirekten) mindig küzdött, mert szerinte az ilyen lelkületű ember nem alkalmas a lelkészi szolgálatra, legyen egyébként bármilyen okos és tehetséges; inkább menjen el tudós teológusnak, vagy még inkább jogásznak, vagy közgazdásznak, a többi „okos" közé.

     Egyszer azt mondta valakinek: láttam az áhítatát a tévében, tetszett! Ugyan nem emlékszem már, hogy miről beszélt, de arra emlékszem, hogy tetszett, mert nem volt nagyképű.

     Az Ige parancsa megbecsülni azokat, akik előttünk jártak, és a vezetőink voltak (Zsidókhoz írt levél 13,7). De sok adósságunk van ezzel kapcsolatban: összegyűjteni és megjelentetni mindazok életművét, akiket az Úr adott nekünk, és akiknek munkáiból ma is tanulhatunk.

     Így Dr. Boross Géza professzor úr életművét kötelességünk méltó módon közre adni: gondolok itt egyetemi jegyzeteire, publikációira, igehirdetéseire.

     Áldott legyen az Isten, hogy Őt adta nekünk, és szolgálata által Krisztus Egyháza épült, hogy ebben a világban méltóbban és szentlelkesebben tölthesse be küldetését.

Steinbach József

a Dunántúli Református Egyházkerület Püspöke

Fotó: www.parokia.hu