Mezőföldi Református Egyházmegye

Missziónk a világban

2010-11-24 06:30:22 / Polgár Tibor

     A világmisszió évében több földrészen számtalan konferenciát tartottak, ahol az előadók és a hallgatóság közösen kereste az utakat és lehetőségeket a XXI. században a keresztyén misszióra.

     A misszió a mai világban oly sok ember értelmezésében afgán vagy épp iraki katonai, vagy orvosi misszió - ezért amikor mi, keresztyének a misszióról beszélünk, fontos hozzátenni:  mi nem emberi misszióban veszünk részt, hanem Isten munkatársaiként az Ő missziójában tevékenykedünk. Szeretnénk minden emberhez eljuttatni az Evangéliumot, az Örömhírt, hogy Isten bennünket mennyire szeret.

 

     Nem egy előadásban megállapítást nyert, hogy ha ez igy megy tovább, Európa elveszíti keresztyén jellegét, hiszen kiürültek templomai, zsugorodnak a gyülekezetek, egyre kevesebb a lelkipásztori hivatást választó fiatal, az iskolákban sincs mindenütt hitoktatás. Európában ránk ez mintha fokozottabban lenne érvényes úgy érezzük, hiszen ezt tapasztaljuk. Emlékezünk az ezeréves múltra, István királyra, aki csatlakozott  a nyugati keresztyénséghez, ezzel biztosítva államunk elfogadottságát Európában. Akkor még szinte az európai ember kiváltsága volt a keresztyénség, s még száz évvel ezelőtt is erős gyülekezetekről, befolyásos egyházakról olvashatunk ezen a földrészen.

     Mi történt velünk? Miért váltunk ilyenné? Hibáztatjuk az alkotmányt, hogy nincs benne hivatkozás a keresztyén identitásra - de azt hiszem nem az alkotmány a hibás kiürült s megfogyatkozott gyülekezeteinkért. Lehet persze történelmi okokat sorolni, de nézzünk inkább az Ige tükrébe.

     Krisztus a missziói parancsban - mely ma sem vesztette érvényét - azt mondja : „Tegyetek tanítványokká minden népeket!" Nem arra biztat bennünket, hogy óvjuk meg templomaink épségét, alapítsunk iskolákat, építsünk gyülekezeti házakat, mert nem is ezt fogja számonkérni tőlünk. Sokszor abba a hibába esünk, hogy sokkal több gondot, erőt, pénzt fordítunk épületeinkre, mert azt hisszük, hogy ha mutatós, hívogató külsővel rendelkezünk, akkor vonzóvá válhatunk a kívülállók, keresők számára. Jó lenne, ha eszünkbe jutna a terméketlen fügefa példázata : ha csak úgy teszünk, mintha élnénk, de nincs rajtunk gyümölcs, az az Úr ítéletét vonja maga után.

     A tanítvánnyá tétel egy folyamat.

     Kezdődik a másik ember megszólításával, meggyőzésével Isten megbocsátó szeretetéről, sok sok bizonyságtétellel, tanítással be kell vonjuk őt is Isten jelenlétébe, hogy megtapasztalhassa : a keresztyénség egy másfajta életforma,mint amit eddig ismert és megélt. Sokat kell együtt imádkozni, hogy Isten segítsen felfedezni, milyen lelki ajándékokkal, talentumokkal áldotta meg, s ezeket hogyan tudja hasznosítani a gyülekezetben, azaz mi módon tud vele szolgálni másoknak. Ebben a folyamatban lelki társakká, testvérekké válhatunk. S ez nemcsak egy szólam, hogy testvérnek szólítjuk egymást. Hiszen vérrokonokká váltunk azáltal, hogy Krisztus vére mosta le rólunk bűmeinket, s lehetünk megszabadítottak, megváltott gyermekei Istennek. S ez sokkal több annál az emberi vérrokonságnál, mely földi családokat összeköt,hiszen azt felboríthatja egy örökösödési per.  Mi pedig valamennyien örököstársai vagyunk Krisztusnak !

     Sokat olvashattunk a híradásokban a nemzetközi konferenciákról, ahol Afrikából vagy Koreából a résztvevők arról számoltak be, hogy egyre növekvő gyülekezeteik vannak, terjed a keresztyénség közöttük, egyre többen térnek meg és keresztelkednek meg a Krisztus nevére.

     Mit csinálnak ők jobban mint mi? - adódik a kérdés. Hiszen szeretnénk mi is, ha megtelnének templomaink országszerte, ha nem kellene elfogyó kis gyülekezetekről hírt adni. Pedig vannak akcióink, megpróbáljuk mozgatni a közösségeket, még kulturális vagy turisztikai programokat is szervezünk.

     A tanítványképzésre kellene figyelnünk. S a képzés alatt nem kurzusokat értek. Isten jelenlétében , az ő szeretetében élni kiváltságot jelent. De ne csak mi éljünk e szeretetből, ne éljük fel, hanem tudjuk megélni mások fele. Vonjunk másokat is Isten jelenlétébe! Több generáción keresztül elfelejtettük a következő nemzedéket tanítvánnyá tenni. Sajnálkozunk is, hogy kikonfirmálnak fiataljaink. De az akcióinkkal csak akciókeresztyéneket nevelünk, s nem lesznek elkötelezett tagjai a Krisztus egyházának.

     A tanítvány legfőbb ismertetőjele, hogy tanúságot tesz Arról, aki őt elhívta. A tanú szava csak akkor hiteles, ha látta Őt, ha találkozott vele, ha vele jár naponta. Ha csak hallott Krisztusról, lehet szép bibliai történeteket tud mesélni, de hiteles tanú csak abból lesz, akinek az életén, magaviseletén, gondolkodásmódján és megnyilvánulásaiban látszik, hogy ő Krisztussal jár, az ő tanácsait követi. Aki keresztyén értékrend szerint él.

     Erre kell tehát tennünk a hangsúlyt!

     Ne csak sóhajtozzunk, hogy de jó lenne, ha kétszer annyian járnánk bibliaórára vagy istentiszteletre, hanem nézzünk szembe magunkkal : mit tettünk, hogy kétszer annyian legyünk? Imádkozunk-e a gyermekünkért , a szomszédért, ismerősért rendszeresen :  adja meg Isten, hogy hívogató szavunkat meghallva, válaszoljon Isten megszólítására, s csatlakozzon a gyülekezethez. Be tudjuk-e fogadni az újonnan érkezetteket? Beszélgetünk-e velük, meglátogatjuk-e őket ? Vagy csak elvárásaink vannak, hogy a lelkipásztor igazán tehetne többet annak érdekében, hogy kevesebben legyenek a távolmaradók.

     A keresztyénség életforma. S nemcsak a lelkipásztoré. Azt olvassuk,hogy akiket Isten megszólított, azokat meg is igazította, hogy elküldje őket szolgálatába. A tanítvánnyá tételre. Ezzel a felelősséggel kell hát élnie a keresztyén embernek.

     Kálvinistáknak valljuk magunkat. Tudunk-e  a kálvini életpélda szerint élni ? Isten megváltó kegyelmére válaszolva hálából az dicsőségére élni?

A tanítványképzés lélektől lélekig való szolgálat.

     Ha majd ez lesz ránk jellemző, bizton elmondhatjuk, hogy gyülekezeteink élete megújul, erővel telik meg, vonzóvá válik mások számára is. Istennek hála vannak már ilyen gyülekezeteink! Ezért ne a keserűség hangja legyen erősebb a misszió évében, hanem a hálaadásé : mindeddig megsegített bennünket az ÚR! Segítségét ő meg nem tagadja, hűséges ma is. Imádkozzunk azért, hogy hűségére ne hűtlenségünkkel válaszoljunk!

 

                           

P.Tóthné Szakács Zita

 

Megjelent a Reformátusok Lapja 2010. november 21-ei számában.

(LIV. évf. 47. sz.)