Mezőföldi Református Egyházmegye

"Isten erősítsen meg bennünket" - Beszélgetés Bellai Zoltán főtanácsossal

2015-01-02 18:45:46 / Polgár Tibor

 

Mielőtt a kérdésekre válaszolnék, hadd hozzak ide egy, a mögöttünk lévő évben számomra nagyon kedvessé lett igét: „Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata!” (Zsolt 90,17). Ezzel az imádsággal indultam-indultunk útra 2014 elején, és folyamatosan azt tapasztalhattuk meg a lassan mögöttünk maradó év során, hogy utunkon ez a ”jóindulat” hordozott, vezetett, segített bennünket.

 

 

Mi a legszebb emléke az elmúlt időszakból?

 

A sok szép közül mindig nehéz kiválasztani a „legszebbet”, ezért inkább hadd emlékezzem a legszebbekre: Pünkösd tövében megkonfirmálhattam Dávid unokámat; Kemény munka, de gyönyörű élmény volt számomra az őriszentpéteri REND; Az év során kétszer is járhattam Dél-Lengyelországban. Felejthetetlen a magyar múlt számos emléke és az ottaniak magyar-szeretete. Mély nyomokat hagyott bennem a Kazsokban megtartott reformáció-ünnepi istentisztelet és az ottaniak erejükön felüli, túláradó szeretete. Idén is megrendítő volt számomra-számunkra a Karácsony előtti kárpátaljai út, egyrészt, mert oly nagy ott a nyomorúság, másrészt meg, mert olyan nagy az ottaniak hite. És egyáltalán nem utolsó sorban: gyülekezetünk fantasztikus karácsonyi ajándéknak örvendezhetett, minthogy iskolánk jobb jövőbeni elhelyezésére megkaptuk Kaposvár önkormányzatától a város egyik meghatározó, impozáns ingatlanát.

 

Voltak-e kudarcai?

 

Saját életemben nem igazán! Olykor rá is csodálkozom, hogy mivel érdemlem ki Isten „sasszárnyon hordozó” szeretetét és azt a sok-sok áldást, amivel megajándékoz.

 

Gyülekezeti szolgálatomban kudarcként éltem meg, hogy sikertelenül próbálkoztunk idősotthonaink vezetői tisztségére alkalmas jelöltet találni.

 

Közegyházi szolgálatomban folyamatos feszültséget jelent számomra, hogy vannak olyan ügyek, amelyeket – igazi megoldás nélkül – évekig kénytelenek vagyunk „magunk előtt tolni”.

 

Amúgy a kudarcok „csak” keserítenek, de nem sújtanak úgy porba, hogy ne tudnék, és ne akarnék egy-egy jó ügyben tovább küzdeni mindaddig, amíg valamilyen jó végkifejlet be nem következik!

 

Mit tenne másképp?

 

Az egyre sokasodó egyházkerületi munka mellett szívesen fordítanék több időt a kaposvári gyülekezetre! Végtelenül hálás vagyok azonban Istennek, hogy itthon olyan gyülekezeti vezetőkkel, lelkésztársakkal és intézményi vezetőkkel vagyok körülvéve, akik helyt állnak a mindennapokban. Személyesen is nagyon sokat köszönhetek nekik, de sokat köszönhet nekik a kaposvári református közösség is. Nélkülük aligha „gurulna a szekér”!

 

A sok-sok munkával függ össze, hogy alig jut időm pihenésre, kikapcsolódásra, pedig egyre inkább érzem, milyen nagy szükségem volna rá! Szívesen lennék többet a szüleimtől örökölt házunkban, a kertemben, lehetőleg telefon, és egyéb zavaró külső körülmények nélkül – csendben, dolgozgatva, szemlélődve. De már megbékéltem azzal, hogy ennek még nincs itt az ideje!

 

Milyen érzésekkel fejezi be / folytatja szolgálatát?

 

Nagyon kemény évek vannak mögöttünk, azonban az évek során mindig átsegített bennünket a holtpontokon az, hogy testvéri közösségben dolgozhattunk együtt. Hálás vagyok Istennek, hogy hat éven át tevékeny tagja lehettem egy olyan csapatnak, amelyben az egyéni érdekek, vagy rosszul értelmezett csoportérdekek soha nem jöhettek szóba, mert mindig az ÜGY, Krisztus ügye, az Egyház ügye volt az, ami a gondolatainkat és a cselekvésünket meghatározta.

 

Ebben a csapatban, ha a többiek igényt tartanak rám és a munkámra, szívesen dolgozom a következő években is. Odaszánt életű emberekkel, az Egyház ügyét mindig a maguk ügye elé helyező emberekkel jó együtt gondolkodni, együtt lélegezni és együtt dolgozni!

 

Mit tart a legfontosabbnak a jövőre nézve?

 

Hatvanötödik évemben járok, olykor már érzem, hogy kevesebb az erőm! A legfontosabbnak azt gondolom, hogy az egyszer-egyszer már érzett erőtlenségeimben soha ne feledkezzem el arról, amire az ige tanít: „mindenre van erőm abban, aki engem megerősít” (Fil 4,13). Eddigi életem során mindig nagyon sokat jelentett számomra – mert így éltem meg, így tapasztaltam nagyon sokszor magam is – a zsoltáros király bizonyságtétele: „Az én Istenemmel kőfalon is átugrom” (2Sám 22,30). Jó abban a bizonyosságban élni, hogy a mi Istenünk erős Isten, számára nincsenek lehetetlenek! És jó abban a bizonyosságban élni, hogy a mi Istenünk erőt adó Isten, aki „az erőtlen erejét megsokasítja” (És 40,29). Őbenne, Istenben újra és újra megerősödve szeretném végezni a szolgálatomat, addig, ameddig Ő engedi!

 

Ha konkrét ügyre-ügyekre gondolok:

 

Hatalmas kihívás és erőnk feletti feladat számunkra Kaposváron a református iskola jövője tárgyi feltételeinek az újbóli megteremtése. Istennek legyen hála, iskolánk „kinőtte” a rendelkezésünkre álló épületeket, és a fentebb már említett, karácsonyi ajándéknak is tekinthető új ingatlanon lehetőségünk van iskolánk jó külső körülményeit akár évszázadokra is biztosítani. Hét-nyolc hónapunk van az átalakításokra és az átköltözésre, hogy a Lorántffy 25. tanéve már az új ingatlanon kezdődhessen!

 

Ami meg már túlmutat a saját gyülekezetünkön: rendkívül fontosnak tartom, hogy a Krisztus evangéliuma az eddiginél is nagyobb erővel szólaljon meg a világban, amelyben élünk. Itt, Dunántúlon ennek a feltételeit megteremtve szükséges továbbra is terveznünk és végeznünk a munkánkat. Nem lehet életünknek olyan pillanata, amikor ne szólalna meg bensőnkben szép énekünk mindig időszerű figyelmeztetése: „egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt”!

 

Azt kérem, és azt kívánom az előttünk levő időre, hogy Isten erősítsen meg bennünket – gyülekezeti tagokat, presbitereket és gondnokokat, lelkipásztorokat és felelős vezetőket – arra a szolgálatra, amelyben kizárólag az vezet bennünket, hogy minden tőlünk telhetőt, sőt annál is többet megtegyünk Isten dicsőségére úgy, hogy Ő általunk – mint az apostoli korban – napról-napra növelhesse az Egyházat az üdvözülőkkel (ApCsel 2,47).

 

 

Forrás: www.refdunantul.hu