Mezőföldi Református Egyházmegye

Pünkösd

2014-06-09 06:12:20 / Polgár Tibor

Pünkösd a jövendőre felkészítő ünnep. A keresztyén egyháznak mindig megvolt az a kísértése, hogy az egyházi év nagy ünnepeit pusztán emlékünnepként ünnepelje. Így karácsonykor Jézus születésére emlékezünk, nagypénteken halálára, húsvétkor pedig a feltámadására.

 

Az üdvtörténet meghatározó eseményeire való emlékezés természetes és jogos. De különösen pünkösdkor érezzük, hogy a puszta emlékezés nagyon kevés, ezt az ünnepet nem szabad emlékünneppé lefokozni. A Szentlélek kitöltetésének ünnepe ugyanis a mára mutat, de még inkább a jövendőbe. Arra a napra, amikor majd részesedünk az Isten által készített, kimondhatatlan dicsőségben. A beteljesedésig azonban, tehát addig, amíg az egyház Isten dicsőségében részesedik, még hosszú az út, és ezt az utat az egyház minden nemzedékének meg kell tennie. A keresztyén reménységet más módon, olcsóbban nem adja a Szentlélek. Pünkösdkor azt ünnepeljük, hogy az egyház él, mégpedig nem önmagából, vagy saját tartalékaiból, hanem a Szentlélek Isten megtartó erejéből.

 

A jelen


A keresztyénség alapvető kérdése ma (a világon mindenütt) az, hogyan élhetem meg hitemet, és ezt a hitet hogyan tudom a következő nemzedéknek továbbadni, az Istentől elidegenedett emberekhez közel vinni. Ma egyre több ember tud egyre kevesebbet Istenről, egyházról, keresztyénségről. E világ szerint Jézus Krisztus legfeljebb a sok vallásalapító egyike, és ez a modernkori „arianizmus" egyre jobban terjed.   Még veszélyesebb állapot, amikor maga a teológia gondolja azt, hogy az élet értelme, vagy annak keresése azonos magával Istennel, és ezért a humán tudományok (pszichológia, stb.) segítségével kívánja Istent „megtalálni", esetleg a keresztyénség lényegét kifejteni. A Szentírás viszont nem az Isten-kereső emberről beszél, hanem az embert kereső Istenről tanít. Ezt még a nagy egyházatya, Augustinus is így gondolta, amikor az emberről úgy szólt, mint akire Isten „vágyakozik" (homo desiderium dei est). Az elemi módon gondolkodó teológia nem azt kérdezi tehát, hogy van-e Isten (ez a filozófia és az antropológia kérdése), hanem vallást tesz Istenről: „Kérdezed, ki az? Jézus Krisztus az!" (390. dicséretünk 2. verse). Persze, itt a 21. század elején valamennyien a felvilágosodás korának „égési sérült" gyermekei vagyunk, tehát illik tudományos formában is elmondanunk ezt a hitvallást. Ez azonban nem lehet akadály. Pál apostol és Kálvin János is felhasználta saját korának tudományos közlésformáit, de mindketten tudtak az Isten által megérintett emberszív rejtett titkáról, amelyből minden emberi élet irgalmas magyarázata következik. Pünkösd azt hirdeti minden nemzedéknek, hogy Isten nagyobb a mi szívűnknél (1Jn 3,20).

 

A gyülekezet közössége

 

A keresztyén hit a Krisztussal való találkozásból születik. Ő ugyan személyesen szólít meg, de senkit nem hagy magára, hanem betagol a megszólítottak, az elhívottak közösségébe. Nagyon egyszerűen fogalmazva: egy keresztyén nem keresztyén, vagyis keresztyénség nem lehet közösség nélkül. Az egyházban minden ébredési, vagy megújulási mozgalom közösséget hozott létre. Péter pünkösdi prédikációjára mintegy háromezer ember megtért, és gyülekezeti közösséget alkotott (ApCsel 2,42). A hit ugyanis a szeretetben él, ehhez pedig mindig szükségünk van a társra, a közösségre. A hithez hozzátartozik a bizonyságtétel is. Urunk mondja a tanítványoknak: „Tanúim lesztek" (ApCsel 1,8). Még a földbe vetett egyetlen búzaszem sorsa is a jövendő nemzedék életét szolgálja (Jn 12,24). Ami Krisztus anyaszentegyházát valóban eggyé forrasztja, az elsősorban nem a szervezeti egység (ez is kell!), még csak nem is a hívők ezerszínű, mégis közös célkitűzése, vagy elköteleződése (ezekre is milyen nagy szükség volna!), hanem a Szentlélek hitet adó és hitben megtartó, és ezzel közösséget formáló ereje. A hit kegyelmi állapot, ezért nem konzerválható, és nem is adhatjuk tovább a következő nemzedéknek úgy, mint valami stafétabotot. Nem elég „megtanulni" az alapvető hittartalmakat, hanem a tanult hithez oda kell illesztenünk a megélt hit minden közösségi örömét és fájdalmát. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv minden sora gyönyörű illusztrációja e tételnek.

 

A Szentlélek mint vezetőnk

 

Amikor egy teológiai záróvizsgán arra a kérdésre, hogy ki vezeti az egyházat, a jelölt azt felelte, hogy a Szentlélek, a vizsgáztató arra kérte a jelöltet: szíveskedjék „komolyan" válaszolni. Bizonyos, hogy az anyaszentegyház tagjaiként egymás testvérei vagyunk. Evilági viszonylatainkban azonban nyilván nagy szükségünk van olyan emberi vezetőkre is, akik szívesen szolgálják a közösséget, és nem csak vezető állásokban, hanem minden élethelyzetben. Szükségünk van jó törvényekre, mert a jognélküli egyház káoszba fulladna. Persze, nem mindenki szereti a jogot. De aki szereti a jogot, annak joga van ahhoz a szeretethez, amely az embertárs javára értelmezi a törvényt. Ha tehát valóban „komolyan" kívánunk arra válaszolni, hogy ki vezeti Isten anyaszentegyházát, akkor Jézus Urunk szavai jutnak eszünkbe: az Igazság Lelke elvezérel minket minden igazságra (Jn 16,13). Isten Szentlelke elvezethet minket arra az igazságra, hogy az anyaszentegyház megújulhat, mássá lehet, friss erők áradhatnak belé. Ehhez azonban Isten Szentlelke által vezérelt személyekre van szükség. Imádkozzunk azokért, akikre Isten nagyobb terhet helyezett, a közösség szolgálatának terhét. Imádkozzunk azért, hogy a szolgálatban ne apadjanak el a Lélek éltető forrásai, és ha éppen nekik van szükségük segítségre, nyújtsuk feléjük kezünket.

 

 

Dr. Vladár Gábor

 

 

Forrás: www.refdunantul.hu