

A Bakony és a Vértes alján elterülő kis városban, január 17 és 24 között nem fújt a Móri-árokra oly jellemző szél. Nem voltak sötétek az utcák, élesen világított a frissen esett hó és a villanylámpák fénye. A fáradtságot nem kímélő megszemlélhette a várost átszelő erek tiszta, gyorsfolyású vizeit, s gyönyörködhetett a látóhatár végén kimagasló Vértes oldalában is. Beleillett az idilli téli képbe a két katolikus és a református templom harangjának szava. Jó volt a keskeny utcákból igyekvő emberek közé vegyülve a régen Magyarmórnak nevezett városrész felé, a református épületkomplexum részét képező templomba sietni. Jó volt akkor is, ha evangélikus imaházunk vasárnaponként megszólaló kis csengőjének (mi harangnak nevezzük) hangját most nem hallhattuk, csak beleképzeltük a harangok zúgáságba, mint a cseppet a tengerbe. Evangélikusként Móron kisebbségben vagyunk.
Gyerekkorom jutott eszembe, a falum, a régi emberek, a katolikus és evangélikus „ifjak, vének", akik hosszú sorban mentek saját templomukba az adventi és böjti estéken. Néha egymáséba is betértek, de csak esküvői alkalmakra vendégként, vagy bámészkodóként. No, Ady sokak által ismert Karácsony című verse is zsongott fülemben, s onnan való az előbbi idézet is. Karácsonyi volt a hangulat.
„Az Úr csodásan működik." Sokan kezdték bizonyságtételüket ezekkel a szavakkal. Én is e szép, angol eredetű énekünk sorait (EÉ 328) választottam az idei ökumenikus imahéttel kapcsolatos gondolataim közléséhez. Az evangélizációs mozgalom hazai újraéledésének hatására, még az 50-es évek elején, kis iskolásként, a bibliakörben tanultam. Azóta is különleges lelki töltést ad éneklése. Így voltam most is, amikor az ökumenikus alkalmaknak egész hétre otthont adó, csupa melegséget árasztó móri református templomban énekeltük. A Mindenható csodálatos tettei a hívő ember számára nem kétségesek. Mégis, kimondhatatlanul nagy csoda - az egyháztörténeti múlt ismeretében különösen -, hogy a világ számos helyén egyszerre, együtt imádkoztak, s egyazon ige hangzott el estéről-estére. Ez így volt még akkor is, ha keretül különböző liturgiát használtak. Mert Miskolcon minden este más-más felekezet templomában, s az adott egyház rendje szerint folyt a szertartás, meghívott, más felekezetű igehirdetővel. Zalában ugyancsak naponként változott az alkalom helye, s más felekezet adta az igehirdetőt, de egységes volt a liturgia. A sor folytatható.
Számomra különösen kedves volt a miénk, a móri. Megragadott, hogy a Krisztus-hívők közössége milyen mély áhítattal hallgathatta a katolikus Száraz László esperes-plébános, Marco kapucinus szerzetespap, P. Tóth István és Veres Péter református, Kapi Zoltán (Pusztavám-móri), valamint Bajuszné Orodán Krisztina (nagyvelegi) evangélikus lelkészek igehirdetését. Öröm volt tagja lenni annak a közösségnek, amelyik az egységesen elfogadott szöveggel, bátran vallotta meg hitét, együtt imádkozott, és együtt énekelte a közös liturgiához kiválasztott énekeket, közöttük - Luther énekét - az Erős vár a mi Istenünk című evangélikus himnuszt.
Az Úr csodatételét életünk minden percében tapasztaljuk, s azt is, hogy nem feledkezik meg rólunk, terelget a helyes úton, egymás felé is.
Régi, ismert történet, de sokat mond. A „haza bölcse", a hívő katolikus Deák Ferenc állt a keresztelő kút mellett a Deák téri templomunkban, amikor az evangélikus Kossuth Lajos fiait (Ferencet, majd Lajos, Tivadart) keresztelték. Talán nem véletlen, hogy kétszáz kilométerrel távolabb - a zalai Pusztaszentlászlón - az evangélikus lelkész keresztkomája volt a katolikus Oszterhuber Tarányi Józsefnek és feleségének, Deák Klárának. Íme, a 19. századi ökumené példái.
Az edinburghi missziói konferencián immár 100 éve kezdődő modern ökumenikus mozgalomtól hosszú út vezetett máig. Az akkor protestáns egyházak által kezdeményezett missziói együttműködés kiteljesedett. A Krisztus-hívők között fennálló megosztottság további enyhítése, s az egyre-másra jelentkező kihívások elleni közös fellépés eredményessége gyülekezeteink együttműködési készségében, egymás iránti tiszteletében gyökeredzik, s annak állhatatos hangsúlyozásában, hogy valamennyien, kizárólag Krisztus egyházához tartozunk. Ha ezt erős hittel valljuk, s úgy is élünk, akkor nem vehetnek erőt rajtunk. Maradhatunk sokszínűek, s járhatjuk más-más módon az üdvösségre vezető keskeny utat, Krisztussal, kegyelemből.
Dr. Jáni János
Mór, 2010-02-16
Ökumenikus imahetek Móron
A telet nem kedvelem, mégis nagyon várom évről-évre az Advent időszakát, a havas Karácsony szép ünnepét, valamint a fagyos januári estéket, a keresztények egységéért meghirdetett ökumenikus imahét kezdetét. Szívesen veszek részt az imaórákon, és hívok másokat is az ökumenikus összejövetelekre. Jónak tartom, hogy városunkban évente váltakozva, más-más felekezet templomában, imaházában gyűlnek össze nyolc estén át az evangélikus, katolikus és református vallásúak. Együtt imádkoznak, énekelnek, más-más lelkésztől hallják a bibliai olvasmányokat és azok magyarázatát, gondolataikat.
Az ökumenikus imahetek kifejezik, erősítik keresztény összetartozásunkat, segítik egymás elfogadását, a múltbéli ellentétek feloldását.
A 2010-es imahét központi témája Krisztus feltámadása volt, ennek hite vezet bennünket, krisztushívőket megosztottság helyett az egység felé.
Az idei imahét vendéglátója a református egyház volt. A szó szoros és átvitt értelmében meleg szeretettel várta templomába az evangélikus és katolikus híveket.
Kedves hagyományként a zárónapon a vendéglátó egyház, ezúttal a református gyülekezet szeretetvendégségbe hívta az imaórák résztvevőit, mely nagyszerű alkalmat teremtett a kötetlen beszélgetésre, egymás megismerésére.
Mit jelent számomra az imahéten való részt vétel? Szeretem az imaestek nyújtotta elcsendesülést, a befelé figyelést, az együtténeklés örömét. Ezek az estek elgondolkodtatnak, megerősítenek, békét, nyugalmat sugároznak.
Vargáné Kocsis Mária
„Ti vagytok erre a tanúk"
(Lk 24:48)
Móron már hagyománnyá vált, hogy évenként más-más felekezet templomában tartjuk az ökumenikus imahetet. Ebben az évben református templomunk adott otthont ezeknek az alkalmaknak.
„Ti vagytok erre a tanúk" hangzott a vezérige nyolc estén keresztül. Tanúnak lenni nem könnyű dolog, hiszen más-más személyiségek vagyunk és sokszor nehéz csak a tényekre szorítkozni. Gyakran saját szemszögünkből ítéljük meg a látottakat, hallottakat.
Ezeken az estéken azért gyűltünk össze, hogy felekezeti hovatartozás nélkül erősítsük egymás hitét. Nagy és erős ellenségei vannak a hitnek, ezért fontos nekünk, keresztyén embereknek a tanúságtétel. Úgy kell élni hétköznapjainkat, hogy cselekedeteink is tükrözzék azt, hogy Krisztushoz tartozunk.
Azt hiszem, soha nem volt ilyen nagy szükség Isten Igéjére, mint a mai világunkban, amikor emberek ezrei érzik életüket kilátástalannak és próbálnak valamilyen kapaszkodót keresni. Nekünk kell ebben segíteni, hogy bizonyságtételünk megmutassa nekik a kiutat, hogy van remény, csak ki kell tárni szíveiket, és merjék befogadni Istent.
Egy szép Túrmezei Erzsébet versben olvastam:
„Nyomodban új meg új
tanítvány indul el
szolgálni, mint a fény,
ízt adni, mint a só.
Hogy bennük is Te szolgálj,
őbennük is Te légy
élő, hatalmas és jelenvaló."
Ezen a héten többször énekeltük régi református énekünket „Itt van Isten köztünk".
Hiszem és vallom, hogy erre a tényre tanú volt itt a héten több száz ember.
Pázmándi Imréné
Mór