Mezőföldi Református Egyházmegye

Konzerv

2014-02-10 21:07:52 / Polgár Tibor

 

 

Kati állt a tükör előtt. Nézegette magát. Ízlelte az érzést, hogy negyven éves. Nem tudott mit kezdeni vele. Akárhogy számolgatta, kevesebb van hátra, mint ami már olyan gyorsan eltűnt. Mert eltűnt, olyan hirtelen futottak le a szemek a homokórán. Nézte magát és tűnődött: a szeme körüli ráncok nem bántották, sok öröm okozta ránc volt az. Voltak persze nehéz idők is, de most olyan szép volt minden. A gyerekek boldogok, egészségesek, a férj még mindig szereti, őt akarja, benne gyönyörködik. Akkor? Mitől érzi mégis azt, hogy végérvényesen elindult az öregség útján?


A bőre valahogy megnyúlt, hiába a sok drága krém, és a teste bár izmos, sok munkája van benne, mégis kezd eldeformálódni, meggörnyedni, összemenni...

 

Sminkelni kezdte magát. Így legalább öt évet letagadhat. És fodrászhoz is kellene menni, mert a halántékán hamar kiütköznek a festék alól az ősz hajszálak. Az anyja volt ilyen. De ő sose festette magát. Boldogan viselte a korát, mint koronát. Hát én nem! Én fiatal akarok maradni - döntötte el magában hirtelen, de ugyanolyan hirtelen egy másik gondolat cikázott át az agyán. Mi ez? Mitől van benne ez az olthatatlan vágy a fiatalság után? Miért nem akar soha temetésre menni? Az anyja sírjához se megy szívesen! Utálja a temetőt. Ott valahogy minden a kikerülhetetlen halálról beszél. Hogy hiába minden smink, minden egyes torna, minden hajfestés, minden, ami a konzerválásról szól: mert ez csak konzerválás, valami olyasminek a konzerválása, amit úgyse lehet megőrizni. Végül is tök mindegy, hogy ráncosan tesznek a koporsóba, vagy üde pirospozsgásan...

 

Igazából tudta, tudta, hogy a halállal nincs kibékülve. Pedig hitt Jézusban, hitt a feltámadásban, a test feltámadásában is, akkor meg mit izgul? Kicsit megnyugodott. Akkor is kifesti magát. Legalább a férje szebbnek látja, meg ő is úgy érzi, hogy van még idő. Van még idő? Elbizonytalanodott. Aztán bement a szobába, kinyitotta a Bibliáját, olvasni kezdte. Gondosan elkerülte azokat a részeket, amiket nem szeretett, amiknek a beteljesedésétől félt. Ez is olyan aggasztó - gondolta. Mitől félek? Miért nem bízom Istenben? Miért nem merem bizakodva olvasni a jövőre vonatkozó igéket? Szeme elkalandozott a szobában. Minden idekötötte. Az asztalon női magazinok, az ágyánál számítógépe bekapcsolva épp aktuális közösségi oldalánál. Fontosnak hitte magát itt és most. Mégis, lelke mélyén tudta, hogy mindez elmúlik. Hogy kárnak ítéltetik. Por és szemét.

 

Valahogy a fontos dolgokkal kéne törődni. De hogy kezdjek hozzá? - tűnődött. Ki kellene takarítani ezt is. Kidobni, elégetni, kilépni ezekből az idekötöző dolgokból.

 

Csendben kulcsolta össze a kezét. Már nem érdekelte, hogy könnyeitől szétfolyik gondosan felkent sminkje. Aztán bevágta a kukába az újságokat. Lekapcsolta a gépet. Nem tudta, meddig fog tartani nagy elhatározása, csak azt, hogy érezte, újra beleszippanthatott abba a mennyei tisztaságba, ami kívánatossá tette számára újra a mennyet. Ami csitította benne a félelmeket. Ami miatt meghalni se félt volna már.

 

A tükörben megigazította magát, és csodálkozva vette észre, hogy nem egy negyven éves szeme néz vissza rá. Az a lány volt az, az a huszonéves, aki eljegyezte magát Istennel. Hát mégis lehet konzerválni - gondolta, és huncut mosoly terült szét arcán.

 

 

psze

 

 

Forrás: http://noszovetseg.blogspot.hu